Szemeimet dörzsölgetve sétáltam le az étkezőbe a szüleimhez és bátyámhoz, akik már javában reggeliztek. Egyen szoknyámat kiegyenesítve ültem le Changjae mellé, édesanyámmal szembe, majd elkezdtem sebtében magamba tömni a nemrég elkészült rántottákat.
- Lee Roo! Ha lehetséges, egyél igazi nőhöz méltóan! - utasított elképedve a ház úrnője.
Nem vettem a fáradtságot, hogy figyeljek rá. Általában szót szoktam fogadni, de most nem igazán érdekelt a szokásos rikácsolása. Egyáltalán nem volt türelmem hozzá. Így hát folytattam tovább az étkezést a saját tempómban. Bekaptam az utolsó pár falatot, aztán mindenkit ott hagyva felkaptam a hátizsákomat és a cipőmet, hogy elindulhassak az iskolába.
Tavasz vége felé járt már. Kellemes, hűvös szellő fújdogált az utcák között, a fák lombjait és a bokrokat meg-meg rázogatva. Az ágakon megannyi cinege csiripelt jókedvűen. A levegőben ezernyi apró kis cseresznye virág szállingózott lustán. Ez volt a kedvenc évszakom. Lévén, hogy ilyenkor indul be az élet mindenhol. A téli álmot alvó állatok felébrednek és előmásznak vackukból. A madarak dalra fakadnak, és amik tavaly ősszel útra keltek, most visszatértek hozzánk. A nők, férfiak és a gyermekek is végre kimerészkednek lakásuk mélyéről. Sokkal boldogabb, felhőtlenebb a hangulata ilyenkor az egész városnak. Ebben az időben szerettem a legjobban Szöult.
Viszont igazán nem is ez hozott lázba. Általában e-tájt kezdték el sorra megrendezni az illegális éjszakai versenyzéseket. Az autóktól hangosak az utak és felpezsdül az ember vére egy-egy búgó motor hangjára. Miközben a járdán sétáltam az időt csodálva, elmerengve képzeletemben, leállt közvetlen mellettem egy zöld Camaro. Megforgattam a szemem és csak nyugodtan sétáltam tovább. Hangosan megbőgette a 2009-es motorját, mire végre megálltam és egy könnyed mozdulattal odafordultam hozzá. Egyszerű fekete, V kivágású poló volt rajta,, mégis észveszejtően állt rajta.
- Mit akarsz, Doyeon? - néztem kérdőn rá, de szám sarkában ott bujkált egy kósza mosoly.
- Szállj be! Elviszlek.
Fejével intett, hogy üljek be mellé. Hangosan sóhajtva tettem be magam az anyósülésre. Pár másodperc erejéig rám vigyorgott, aztán indultunk is az egyetem felé. Miután megérkeztünk már pont szálltam volna ki, de a fiú csuklómnál fogva visszatartott. Értetlenül pislogtam rá.
- Az este lesz egy verseny Seongnam-ban. Muszáj eljönnöd. - nézett rám kérlelőn.
Szavaitól még az ütő is megállt bennem. A vérem lüktetni kezdett ereimben és már a "verseny" szó hallatára is megindult bennem felfelé az adrenalin.
- Ott leszek. Mikor és pontosan hol? - hajoltam be a járműbe, gondosan ügyelve, hogy a szoknyám alól semmi zavarba ejtő ne látszódhasson ki.
- Pontban nyolckor, a Heolleung-ro és a Changgok-ro sarkánál.
- Értettem. - bólintottam egyet, mire reménysugár csillant meg szemeiben. Majd felém intett, hogy indulni készül.
Becsuktam az ajtót és megvártam amíg elhajtott.
Tűkön ülve vártam egész nap, hogy vége legyen a napomnak és végre beleülhessek szeretett Mazda-mba. Mikor kicsöngettek az utolsó és egyben legunalmasabb órámról aznap, már rohantam is taxit fogni. A garázs előtt már bátyám és barátja fogadott. Kifizettem a taxit, aztán köszönés nélkül beviharzottam az épületbe. Amint megpillantottam a szépségemet, csak még jobban besóztam. A királykék alap szinte vibrálni kezdett a szemem előtt, az oldalán levő fekete nonfiguratív minták díszelegtek. A motorháztetőn pedig valósággal kacsintgatott rám a légbeömlő. Végig húztam ujjaimat szépen ívelt hátsó szárnyán, majd a nehezebb napokra berendezett szobámba szaladtam, hogy a szekrényből kivegyem az első kezembe akadó ruhát.
- Amúgy sziasztok! - pillantottam rájuk fél másodpercre, miközben a mosdó felé igyekeztem.
Gondolom már megszokhatták tőlem, hogy általában ilyenkor lelőni sem lehetne semmivel. Amíg nekiálltam készülődni, a két fiú még utoljára átnézte a kocsit, hogy ne történjen semmi meglepetés a verseny közben, én pedig felkötöttem lófarokba a hajam. Megigazítottam a mindig csak ilyen alkalmakkor hordott kék felsőmet, majd mikor kiléptem a mosdóból, pont abban a szent pillanatban csukta le Changjae a motorháztetőt.
- Akkor indulhatunk is! - csaptam össze tenyereimet és szám sarka a fülemig szaladt, amit rögtön viszonoztak is.
Kiálltam a garázsból, és mindenki a saját autójával indult útnak.
Már messziről lehetett látni a tömeget és a legkülönfélébb színű autók sokaságát. Minden a tulajdonosokkal, vendégekkel és hiányosan felöltözött lányokkal volt teli, mire csak megforgattam a szemem. Mindig is utáltam, amikor pénz éhes, teli plasztikázott, mű babák járkáltak a kocsim körül és vonaglani kezdtek mellette. Esetleg rajta. Leparkoltunk egymás mellett, és már gyűltek is körülöttünk a lányok. Mikor látták, hogy nem egy olyan kaliberű személy száll ki a volán mögül, mint amilyenre számítottak, azonnal eloldalogtak halk puffogások kíséretében. Ezzel hangot adva nem tetszésüknek. Ám mikor meglátták a társaság másik két tagját, akik - hál' istennek - férfiak voltak, szinte rögtön rájuk vetették magukat. Csalódottan néztem Doyeon-ra, akire kettő lány is rátapadt. Ő pedig csak mosolyogva enyelgett velük.
Undorító. Sóhajtottam egyet, majd sétálgatni kezdtem zsebre tett kézzel a jobbnál-jobb autók között, míg végül valaki meg nem szólított. Mézes-mázos hangját csaknem elnyomta a hangfalakból áradó ricsaj, amit a legtöbben zenének hívtak volna rajtam kívül.
- Nocsak, nocsak. Miért járkálsz egyedül egy ilyen helyen?
Mikor odapillantottam egy nálam valamivel magasabb fiúval néztem farkas szemet. Világos barnára festett haja jól keretezte arcát. Kaján vigyor terült szét arcán. Egyből unszimpatikus volt, ami arcomon is kiütközött egy fintor formájában.
- Versenyezni jöttem, ha nem tűnt volna fel. - jegyeztem meg szemrehányóan.
Először meghökkent, aztán ismét elvigyorodott. - Na, és melyik a tiéd? - tárta szét karjait.
- A kék Mazda. - böktem rá szerelmemre.
- Hm, szép darab. - bólogatott elismerően. - Az enyém ott, az a lila Challenger.
- Nem rossz. - húztam a számat.
Nagyképű szájhős.
- Csak te és én. Mit szólsz? - nevetett fel önelégülten. Egyből másképp kezdtem el én is gondolkodni.
- Hogy a viharba ne! - mosolyogtam rá kihívóan. - Mi legyen a tét?
- Az autók, természetesen! - vágta rá rögtön.
Váratlanul értek szavai. Először azt hittem, hogy viccel. Tévednem kellett. Kezdeti bizonytalanságom alább hagyott, miközben arra gondoltam, hogy ha feladnám, azzal csak azt bizonyítanám mennyire gyáva vagyok, ami egyáltalán nem igaz rám.
Azért is megmutatom neki! Megcsikorgattam a fogaimat és felém nyújtott kezét végül megráztam. A zsebembe túrva indultam meg nagy hévvel, hogy beülhessek a kocsimba és porig alázzam.
Lassan, egymás mellett a földút végéig mentünk, majd beállt elénk egy "cicababa", egy kendővel a kezében. Hangosan bőgettük a motorokat. Ujjaimat ráfontam a kormányra és megropogtattam a nyakam. A vérem iszonyú iramban kezdett száguldozni a ereimben. Éreztem, hogy menten kiszakad a helyéről szívem, és a bordáimat is viszi magával. Hirtelen megkaptuk a kis képernyőkön a verseny útvonalát, amitől kis híján tényleg sikerült is aortapumpám kis akciója.
- Vigyázz! - fordult a másik felé a lány, enyhe akcentussal.
- Kész! - nézett rám, tekintete mögött látszott a megvetés. Mindig én vagyok a nem kívánatos személy ezeken a helyeken.
Köszi az információt, de ezt magamtól is észrevettem.
- Rajt! - intett a kendős kezével, mire mind a ketten padlóig nyomtuk a gázt.
A Heollung-ro végéig egy egyenes út vezetett egészen egy széles jobb kanyarig.
- Forduljon jobbra! - utasított a GPS-szerűség. - A következő 400 méter után forduljon balra!
- Pofa be! - csaptam rá.
Sikeresen tudtam tartani az iramot és a következő jobbos kanyarig én vezettem, azonban belső íven megelőzött a srác. Magamban cifrákat káromkodva váltottam még egyet és lentebb nyomtam a gázt, hogy beérjem. Az utak szerencsénkre le voltak zárva, így nem kellett törődnünk a járművek kikerülésével. Csak útban lettek volna. A következő kanyar után belehúztam és egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon, amikor sikerült megelőznöm az egyenesben. Elképedve figyeltem, amint eltűnt felőlem a csillagos ég.
- Alagút. Tudhattam volna. - nevettem fel kínomban.
Egyszeriben egy lökést éreztem meg és épp hogy csak nem fejeltem le a kormányt.
Az az állat hátulról belém jött! Amikor kiértünk az alagútból hirtelen feltűnt a bal oldalamon és intett egyet, majd elhúzott.
- Túl korai lesz az még. - mosolyogtam.
Vártam pár másodpercet, majd a kormány mindkét oldalán benyomtam a nitrogén kapcsolókat. Örömittasan kiáltottam fel, amikor elsüvítettem mellette. Viszont egy váratlan pillanatban oldalról meglökte a kocsim hátulját, mire én kisodródtam a cél előtt nem sokkal. Minden ember körénk gyűlt és éljenezve kiáltoztak a srác kocsijánál. A porfelhő felszívódása után szemeimet lehunytam és fejemet hátra vetettem. Egy mély levegővétel után kitörni készült belőlem egy kisebb vulkán.
- A rohadt életbe! - ütöttem rá teljes erőmből a kormányra. - Ilyen isten nincs!
Idegesen kapkodtam a levegőt a műszerfalat bámulva, amikor kopogtattak mellettem az ablakon. Lassan odafordultam és Changjae-val találtam szembe magam. Lehúztam az ablakot, amin mosolyogva bekönyökölt.
- Jó voltál, húgi.
- Meg a jó büdös francokat! - nyitottam ki hirtelen az ajtót és kiszálltam, amitől hátrahőkölt. - Ha az a buzi nem lök meg, már rég elvittem volna a kocsiját! Kisodródtam, vágod?! Vesztettem! - hadonásztam mérgemben össze-vissza.
- Jól van, lazíts egy kicsit. - próbált megnyugtatni, de csak feljebb ment az agyvizem.
- Nem nyugszom meg, amíg be nem vertem a képét! - rúgtam egy kőbe, ami fájdalmasan ütődött neki egy másik járműnek.
Nem sokkal később megjelent a srác, akivel fogadtunk.
- Akkor kérhetném a kulcsokat? - vigyorgott örömittasan a jobb tenyerét felém nyújtva.
Elszakadt a cérna. Betelt az a bizonyos képzeletbeli pohár. Trappolva lendültem felé és már épp nyúltam volna, hogy kikaparjam a szemét, amikor valaki lefogott.
- Engedj már el Doyeon! Nem hallod?! Azt mondtam, engedj el! - ficánkoltam karjai között.
Egyszeriben megfordított magával szembe, és kezeit körém fonva húzott magához. Nem bírtam tovább, könnyek formájában tört ki belőlem a dühroham. Fejemet a fiú mellkasába fúrtam és úgy kezdtem hangosan zokogni. Nem is. Bömbölni. Csak alig pár éve kaptam szülinapomra ajándékba kettejüktől az autómat. Minden vágyam volt egy ilyen kocsi. És a versenyek, a szerelése alatt teljesen a szívemhez nőtt. Erre most egy senki, fittyet hányra mindenre egyszeriben elveszi tőlem. Az elmémbe lopódzó sűrű köd áthatolhatalanná vált, a bensőm sajogni kezdett. Az érzékelésem egyenlő lett a nullával: nem hallottam, nem láttam semmit. Testvérem kelletlenül odadobta neki a kulcsokat, aztán lassan sétálni kezdtünk a fiúk autóihoz. Még egyszer, utoljára rápillantottam arra a féregre, hogy elmémbe véssem arcát. Majd beültem Doyeon mellé és elindultunk. Út közben csak a házakat, és a mellettünk elsuhanó járműveket figyeltem kábultan. Minden életkedvem elszállt a Mazda-mmal együtt...
