Chapter 2. "Új kezdet"

Previously of the Highway...:
  - Mit akarsz, Doyeon?
  - Az este lesz egy verseny Seongnam-ban. Muszáj eljönnöd.
----------------------------------------------
  - Benne lennél egy versenyben? Csak te és én. Mit szólsz?
  - Hogy a viharba ne! Mi legyen a tét?
  - Az autók, természetesen!
----------------------------------------------
  - Engedj már el Doyeon! Nem hallod?! Azt mondtam, engedj el!
----------------------------------------------

* * *

     Napokig nem voltam hajlandó senkivel sem beszélni. Lakattal zárkóztam be és a kulcsot messzire dobtam. Nem akartam emberek közelébe menni, ezért mindenkit eltaszítottam magamtól. A tudat, hogy elveszítettem a számomra egyik legértékesebb és legfontosabb dolgot, feldolgozhatatlan volt. Megemészhetetlen. Egyetlen testvérem a barátjával karöltve próbált meg kedveskedni, de kicsit sem tudtak javítani a hangulatomon. A veszteség, ami ért, teljesen lerombolta a lelkivilágomat. Élőhalott... Ezzel a szóval tudnám a legjobban jellemezni magam. Úgy jártam-keltem, mint egy zombi. Alig ettem, alig mozdultam ki a rejtekhelyemről. Az iskolában, órákon a tanárok többször is megszidtak, hogy leheljek már magamba egy kis életet és aktivizáljam magam, de nem ment. A fájdalomtól legszívesebben üvöltöttem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon és a könnycsatornáimból sem tört fel semmi. Egyszerűen nem voltam képes sírni.

* * *

     Körülbelül egy hétig bírta csak tétlenül nézni Changjae, hogy a húga teljesen lelki roncs lett és milyen állapotba került. Folyton azon agyalt, hogyan segíthetne a lánynak. Édességek, ruhák tömkelegével várta mindig, de semelyikkel sem ért el többet egy "köszönöm"-nél. Ám egy nap mégis kipattant valami agyából. Azonnal elújságolta ötletét másik felének, aki elismerően rábólintott, hogy segíteni fog neki. Meglátogattak egy telepet, ahol használt, gazdátlan autók hevertek a szélrózsa minden irányában. Miután lepacsiztak, kettéválva körbenéztek. Egy bő fél-háromnegyed óra múlva megcsörrent Changjae telefonja.
  - Haver, ide kell jönnöd. Azt hiszem megtaláltam a tökéletes autót. - szólalt meg a vonal másik oldalán Doyeon, majd rögtön ki is nyomta.
A fiú sóhajtott egyet és szemét megforgatva hívta vissza a másikat.
  - Értem én. Viszont hol van az az itt?
  - Öhm, bocsi. A harmadik sor vége.

  - Imádom a logikád. - tette le mély hangján nevetve Changjae.
Zsebre vágta a készülékét, majd megindult az említett helyre, ahol Doyeon már ott várta.
  - Ezt nézd. Ezzel verhetetlen lesz Roo. - a lány nevét kimondva, akaratlanul is pír szökött arcára. - Csak... még alakítanunk kell rajta.
  - Lesz dolgunk vele, az fix.
A kocsisor végén egymagában állt egy teljesen magára hagyott Subaru Impreza. A gazdája valószínűleg nem becsülte meg az autóját, mert szinte tökéletes állapotban volt. Azt leszámítva, hogy hiányzott belőle a motor, és az elülső szélvédője is szilánkokra törött.

     A fiúk hívtak egy vontatót és miután lealkudták a Subaru-t a telep tulajdonosával, már pakoltak is össze, hogy elinduljanak a garázsba. Amint lerakták az újonnan beszerzett "csodát", ami még elég ramaty állapotban volt, megnézték alaposabban. Szétszerelték és közben azon gondolkodtak milyen vadonatúj alkatrészek kellenének. Pár nap múlva meg is érkezett a sok doboz, bennük minden egyes megrendelt darabbal. Amíg a kocsit szerelték, addig lányt nem engedték a garázs közelébe. A figyelem elterelés Doyeon feladata volt, amit élvezett is. Lévén, hogy szerette őt és a közelségét is.

* * *

     Felhős napjaimat egy idő után mégis csak fel tudta valami dobni. Hálás voltam neki, amiért sikerült előcsalogatnia a csigaházamból. Amikor csak tudott el jött hozzám, vagyis szinte minden nap, és elmentünk sétálni vagy esetleg kocsikázni. A mai nap is a csöngőszóra keltem fel. Fáradtan lerúgtam magamról a takarómat, és hunyorogva ültem fel. Hangosat sóhajtottam, amikor az éjjeliszekrényemen lévő órára pillantottam. Belebújtam a mamuszomba és lebattyogtam a bejáratihoz. Valakinek nagyon sürgős lehetett, mert szinte már ráült a csengőre. Hatalmasat ásítva nyitottam ki a falapot, mire karok ragadtak meg. Kikerekedett szemekkel bámultam magam elé, amíg az ismeretlen mögöttem sétálva tolt egyenesen a Camaro-ja felé. Az autó mellett megálltunk, én meg szikrákat szórva néztem fel a nálam egy fejjel magasabb fiúra.
  - Mit akarsz hajnali ötkor, Doyeon?
  - Öhm.. valahová elvinni? - ironizált.
  - Ugye nem gondolod komolyan, hogy pizsamában fogok a városban rohangálni?
  - Pedig de. - vigyorgott.
  - Utállak. - jelentettem ki, miközben beültem az anyósülésre.
Bekötöttük az öveinket és már indultunk is. Furcsa mód nem a belvárosba, hanem kifelé igyekeztünk Szöulból. A fáradtságtól már kezdett leragadni a szemem, amikor is egyszeriben lefékeztünk. Felnyitottam pilláimat, és körbe néztem. Ismerős környék. A garázsnál voltunk. Követtem Doyeon-t és kiszálltam, majd mögém lopakodott egy kendővel.
  - Meg ne próbáld, eszedbe se jusson. - szóltam rá, mielőtt rám rakhatta volna.
Szomorúan lebiggyesztette ajkait, majd inkább megfogta a kezem. Pár pillanat múlva elkezdett felhúzódni a szürke garázsajtó és a szemem elé tárult maga a mennyország. Vakító fehér színben pompázott és fekete matrica díszítette az oldalát.

  - Ez... - ámuldoztam.
  - A tiéd. - mosolygott rám a mellettem álló fiú, mire előjött a kocsi mögül Changjae.
  - Egy Subaru? - kérdeztem elképedten, mire a bátyám bólintott. - Hol vannak a kamerák? Bújjatok elő! Nem szeretem a tréfákat... - kapartam az arcomat ide-oda forgolódva.
A két fiú hangosan felnevetett, én meg kétségbeesetten néztem rájuk.
  - Nem vicc. Tényleg a tiéd. - borzolta össze hajamat Changjae.
  - De, de.. miért kapom?
  - Hogy versenyezhess.
  - Micsoda?
  - Jól hallottad. - bólogatott Doyeon. - Azért kapod tőlünk ezt az autót, mert azt szeretnénk, hogy csatlakozz az itteni profi csapathoz.
Szemembe könny szökött. Mindig is az volt a leghőbb álmom, hogy bevegyenek Dél-Korea legjobbjai közé, és velük együtt koptathassam a pályát. Mindkettejüket közre fogtam és magamhoz szorítottam őket.
  - Köszönöm... - szipogtam Doyeon atlétájába. - Ígérem, nem okozok csalódást.

     Egy hét múlva már készen álltam a nagy megmérettetésre. Korán reggel beültünk a kocsijainkba és száguldottunk is a Szöultól jó pár mérföldre lévő versenypályáig, ami az ország másik felében terült el. Mikor megérkeztünk lélegzetvisszafojtva pillantottam végig a pályán. Hajtű éles kanyarok, rengeteg előzési lehetőség, megszámlálhatatlan nyerési és vesztési esély. Kész labirintus egy kezdő számára. A jártasaknak valódi paradicsom.
Pár méterre tőlünk hangokat hallottunk meg. Odafordultam és két hangosan nevető fiút pillantottam meg. Mikor megláttak minket és a kocsikat, egy pillanatra mintha meglepődtek volna, de utána rögtön gunyoros mosoly szökött arcukra.
  - Mit akar itt három utcai huligán?
  - Versenyezni! - mondtam magabiztosan, mire a barna hajú szó szerint a képembe röhögött.
  - Elég lesz Tey. - szólt rá a másik.
Fekete hajába rakoncátlanul kapott bele a szél, és kócosan lógott egy-egy tincs az arcába. Vékony szemei szinte mosolyogtak. Arcvonásai sokkal kedvesebbek voltak, mint társáé.
  - Nem volt elég, hogy elnyertem a kocsidat? - nevetett tovább, lerántva fejéről sapkáját.
Az állam majd hogy nem a betonon koppant. Elmémet elöntötte a düh. Már készültem volna, hogy neki ugrok, azonban egy hang kizökkentett.
  - Mondom elég! - szólt rá erélyesebben a fekete hajú, majd felém fordult. - Hyunjin vagyok, de hívj csak Jin-nek. Az idióta haverom neve Tey. Titeket hogy hívnak? - érdeklődött.
Mindannyian bemutatkoztunk, majd Jin szólt, hogy kövessük. Szótlanul tettük meg az utat egészen az igazgató irodájáig. Mélyen meghajolva köszöntöttük, aztán belemerültünk a részletekbe. Pár perc beszélgetés után végig nézett rajtunk Han igazgató.
  - És mind a hárman versenyeznétek?
  - Csak én. - jelentettem ki.
  - Nos.. ebben az esetben ahhoz, hogy felmérjük a képességeidet, mérkőzz meg a legjobb emberünkkel. Ha nyersz, előtted a lehetőség. Viszont, ha vesztesz, a bokszba kerülsz.
  - Értettem. - biccentettem.

    Elmentem a kocsiért, és a pályára hajtottam vele. Minél előbb le akartam tudni a megmérkőzést. Már a számban éreztem a győzelem ízét. Türelmetlen voltam, még azt sem engedtem meg Changjae-nak, hogy átnézze az autót. Ujjaimat a kormányra fontam, és vártam, hogy befusson mellettem az ellenfelem. Magamban eldöntöttem, hogy soha sem fogom feladni. Ha belepusztulok is, de én leszek a legjobb. A verhetetlen, akinek soha többet nem veszik el a bajtársát. Soha.
Nem kellett sok idő hozzá, megállt mellettem egy matt fekete Mustang. A tüdőmben rekedt a levegő, amikor meglepődve tapasztaltam... Jin ül a másik kocsi volánjánál.

Chapter 1. "Hajt a vérem!"

     Szemeimet dörzsölgetve sétáltam le az étkezőbe a szüleimhez és bátyámhoz, akik már javában reggeliztek. Egyen szoknyámat kiegyenesítve ültem le Changjae mellé, édesanyámmal szembe, majd elkezdtem sebtében magamba tömni a nemrég elkészült rántottákat.
  - Lee Roo! Ha lehetséges, egyél igazi nőhöz méltóan! - utasított elképedve a ház úrnője.
Nem vettem a fáradtságot, hogy figyeljek rá. Általában szót szoktam fogadni, de most nem igazán érdekelt a szokásos rikácsolása. Egyáltalán nem volt türelmem hozzá. Így hát folytattam tovább az étkezést a saját tempómban. Bekaptam az utolsó pár falatot, aztán mindenkit ott hagyva felkaptam a hátizsákomat és a cipőmet, hogy elindulhassak az iskolába.

     Tavasz vége felé járt már. Kellemes, hűvös szellő fújdogált az utcák között, a fák lombjait és a bokrokat meg-meg rázogatva. Az ágakon megannyi cinege csiripelt jókedvűen. A levegőben ezernyi apró kis cseresznye virág szállingózott lustán. Ez volt a kedvenc évszakom. Lévén, hogy ilyenkor indul be az élet mindenhol. A téli álmot alvó állatok felébrednek és előmásznak vackukból. A madarak dalra fakadnak, és amik tavaly ősszel útra keltek, most visszatértek hozzánk. A nők, férfiak és a gyermekek is végre kimerészkednek lakásuk mélyéről. Sokkal boldogabb, felhőtlenebb a hangulata ilyenkor az egész városnak. Ebben az időben szerettem a legjobban Szöult.
     Viszont igazán nem is ez hozott lázba. Általában e-tájt kezdték el sorra megrendezni az illegális éjszakai versenyzéseket. Az autóktól hangosak az utak és felpezsdül az ember vére egy-egy búgó motor hangjára. Miközben a járdán sétáltam az időt csodálva, elmerengve képzeletemben, leállt közvetlen mellettem egy zöld Camaro. Megforgattam a szemem és csak nyugodtan sétáltam tovább.  Hangosan megbőgette a 2009-es motorját, mire végre megálltam és egy könnyed mozdulattal odafordultam hozzá. Egyszerű fekete, V kivágású poló volt rajta,, mégis észveszejtően állt rajta.
  - Mit akarsz, Doyeon? - néztem kérdőn rá, de szám sarkában ott bujkált egy kósza mosoly.
  - Szállj be! Elviszlek.
Fejével intett, hogy üljek be mellé. Hangosan sóhajtva tettem be magam az anyósülésre. Pár másodperc erejéig rám vigyorgott, aztán indultunk is az egyetem felé. Miután megérkeztünk már pont szálltam volna ki, de a fiú csuklómnál fogva visszatartott. Értetlenül pislogtam rá.
  - Az este lesz egy verseny Seongnam-ban. Muszáj eljönnöd. - nézett rám kérlelőn.
Szavaitól még az ütő is megállt bennem. A vérem lüktetni kezdett ereimben és már a "verseny" szó hallatára is megindult bennem felfelé az adrenalin.
  - Ott leszek. Mikor és pontosan hol? - hajoltam be a járműbe, gondosan ügyelve, hogy a szoknyám alól semmi zavarba ejtő ne látszódhasson ki.
  - Pontban nyolckor, a Heolleung-ro és a Changgok-ro sarkánál.
  - Értettem. - bólintottam egyet, mire reménysugár csillant meg szemeiben. Majd felém intett, hogy indulni készül.
Becsuktam az ajtót és megvártam amíg elhajtott.

    Tűkön ülve vártam egész nap, hogy vége legyen a napomnak és végre beleülhessek szeretett Mazda-mba. Mikor kicsöngettek az utolsó és egyben legunalmasabb órámról aznap, már rohantam is taxit fogni. A garázs előtt már bátyám és barátja fogadott. Kifizettem a taxit, aztán köszönés nélkül beviharzottam az épületbe. Amint megpillantottam a szépségemet, csak még jobban besóztam. A királykék alap szinte vibrálni kezdett a szemem előtt, az oldalán levő fekete nonfiguratív minták díszelegtek. A motorháztetőn pedig valósággal kacsintgatott rám a légbeömlő. Végig húztam ujjaimat szépen ívelt hátsó szárnyán, majd a nehezebb napokra berendezett szobámba szaladtam, hogy a szekrényből kivegyem az első kezembe akadó ruhát.
 - Amúgy sziasztok! - pillantottam rájuk fél másodpercre, miközben a mosdó felé igyekeztem.
Gondolom már megszokhatták tőlem, hogy általában ilyenkor lelőni sem lehetne semmivel. Amíg nekiálltam készülődni, a két fiú még utoljára átnézte a kocsit, hogy ne történjen semmi meglepetés a verseny közben, én pedig felkötöttem lófarokba a hajam. Megigazítottam a mindig csak ilyen alkalmakkor hordott kék felsőmet, majd mikor kiléptem a mosdóból, pont abban a szent pillanatban csukta le Changjae a motorháztetőt.
 - Akkor indulhatunk is! - csaptam össze tenyereimet és szám sarka a fülemig szaladt, amit rögtön viszonoztak is.
Kiálltam a garázsból, és mindenki a saját autójával indult útnak.

     Már messziről lehetett látni a tömeget és a legkülönfélébb színű autók sokaságát. Minden a tulajdonosokkal, vendégekkel és hiányosan felöltözött lányokkal volt teli, mire csak megforgattam a szemem. Mindig is utáltam, amikor pénz éhes, teli plasztikázott, mű babák járkáltak a kocsim körül és vonaglani kezdtek mellette. Esetleg rajta. Leparkoltunk egymás mellett, és már gyűltek is körülöttünk a lányok. Mikor látták, hogy nem egy olyan kaliberű személy száll ki a volán mögül, mint amilyenre számítottak, azonnal eloldalogtak halk puffogások kíséretében. Ezzel hangot adva nem tetszésüknek. Ám mikor meglátták a társaság másik két tagját, akik - hál' istennek - férfiak voltak, szinte rögtön rájuk vetették magukat. Csalódottan néztem Doyeon-ra, akire kettő lány is rátapadt. Ő pedig csak mosolyogva enyelgett velük. Undorító. Sóhajtottam egyet, majd sétálgatni kezdtem zsebre tett kézzel a jobbnál-jobb autók között, míg végül valaki meg nem szólított. Mézes-mázos hangját csaknem elnyomta a hangfalakból áradó ricsaj, amit a legtöbben zenének hívtak volna rajtam kívül.
  - Nocsak, nocsak. Miért járkálsz egyedül egy ilyen helyen?
Mikor odapillantottam egy nálam valamivel magasabb fiúval néztem farkas szemet. Világos barnára festett haja jól keretezte arcát. Kaján vigyor terült szét arcán. Egyből unszimpatikus volt, ami arcomon is kiütközött egy fintor formájában.
  - Versenyezni jöttem, ha nem tűnt volna fel. - jegyeztem meg szemrehányóan.
Először meghökkent, aztán ismét elvigyorodott.  - Na, és melyik a tiéd? - tárta szét karjait.
  - A kék Mazda. - böktem rá szerelmemre.
  - Hm, szép darab. - bólogatott elismerően. - Az enyém ott, az a lila Challenger.
  - Nem rossz. - húztam a számat. Nagyképű szájhős.
  - Csak te és én. Mit szólsz? - nevetett fel önelégülten. Egyből másképp kezdtem el én is gondolkodni.
  - Hogy a viharba ne! - mosolyogtam rá kihívóan. - Mi legyen a tét?
  - Az autók, természetesen! - vágta rá rögtön.
Váratlanul értek szavai. Először azt hittem, hogy viccel. Tévednem kellett. Kezdeti bizonytalanságom alább hagyott, miközben arra gondoltam, hogy ha feladnám, azzal csak azt bizonyítanám mennyire gyáva vagyok, ami egyáltalán nem igaz rám. Azért is megmutatom neki! Megcsikorgattam a fogaimat és felém nyújtott kezét végül megráztam. A zsebembe túrva indultam meg nagy hévvel, hogy beülhessek a kocsimba és porig alázzam.

Click (MR.MR - Highway)

     Lassan, egymás mellett a földút végéig mentünk, majd beállt elénk egy "cicababa", egy kendővel a kezében. Hangosan bőgettük a motorokat. Ujjaimat ráfontam a kormányra és megropogtattam a nyakam. A vérem iszonyú iramban kezdett száguldozni a ereimben. Éreztem, hogy menten kiszakad a helyéről szívem, és a bordáimat is viszi magával. Hirtelen megkaptuk a kis képernyőkön a verseny útvonalát, amitől kis híján tényleg sikerült is aortapumpám kis akciója.
  - Vigyázz! - fordult a másik felé a lány, enyhe akcentussal.
  - Kész! - nézett rám, tekintete mögött látszott a megvetés. Mindig én vagyok a nem kívánatos személy ezeken a helyeken. Köszi az információt, de ezt magamtól is észrevettem.
  - Rajt! - intett a kendős kezével, mire mind a ketten padlóig nyomtuk a gázt.
A Heollung-ro végéig egy egyenes út vezetett egészen egy széles jobb kanyarig.
  - Forduljon jobbra! - utasított a GPS-szerűség. - A következő 400 méter után forduljon balra!
  - Pofa be! - csaptam rá.
Sikeresen tudtam tartani az iramot és a következő jobbos kanyarig én vezettem, azonban belső íven megelőzött a srác. Magamban cifrákat káromkodva váltottam még egyet és lentebb nyomtam a gázt, hogy beérjem. Az utak szerencsénkre le voltak zárva, így nem kellett törődnünk a járművek kikerülésével. Csak útban lettek volna. A következő kanyar után belehúztam és egy hatalmas vigyor terült szét az arcomon, amikor sikerült megelőznöm az egyenesben. Elképedve figyeltem, amint eltűnt felőlem a csillagos ég.
  - Alagút. Tudhattam volna. - nevettem fel kínomban.
Egyszeriben egy lökést éreztem meg és épp hogy csak nem fejeltem le a kormányt. Az az állat hátulról belém jött! Amikor kiértünk az alagútból hirtelen feltűnt a bal oldalamon és intett egyet, majd elhúzott.
  - Túl korai lesz az még. - mosolyogtam.
Vártam pár másodpercet, majd a kormány mindkét oldalán benyomtam a nitrogén kapcsolókat. Örömittasan kiáltottam fel, amikor elsüvítettem mellette. Viszont egy váratlan pillanatban oldalról meglökte a kocsim hátulját, mire én kisodródtam a cél előtt nem sokkal. Minden ember körénk gyűlt és éljenezve kiáltoztak a srác kocsijánál. A porfelhő felszívódása után szemeimet lehunytam és fejemet hátra vetettem. Egy mély levegővétel után kitörni készült belőlem egy kisebb vulkán.
  - A rohadt életbe! - ütöttem rá teljes erőmből a kormányra. - Ilyen isten nincs!
Idegesen kapkodtam a levegőt a műszerfalat bámulva, amikor kopogtattak mellettem az ablakon. Lassan odafordultam és Changjae-val találtam szembe magam. Lehúztam az ablakot, amin mosolyogva bekönyökölt.
  - Jó voltál, húgi.
  - Meg a jó büdös francokat! - nyitottam ki hirtelen az ajtót és kiszálltam, amitől hátrahőkölt. - Ha az a buzi nem lök meg, már rég elvittem volna a kocsiját! Kisodródtam, vágod?! Vesztettem! - hadonásztam mérgemben össze-vissza.
  - Jól van, lazíts egy kicsit. - próbált megnyugtatni, de csak feljebb ment az agyvizem.
  - Nem nyugszom meg, amíg be nem vertem a képét! - rúgtam egy kőbe, ami fájdalmasan ütődött neki egy másik járműnek.
Nem sokkal később megjelent a srác, akivel fogadtunk.
  - Akkor kérhetném a kulcsokat? - vigyorgott örömittasan a jobb tenyerét felém nyújtva.
Elszakadt a cérna. Betelt az a bizonyos képzeletbeli pohár. Trappolva lendültem felé és már épp nyúltam volna, hogy kikaparjam a szemét, amikor valaki lefogott.
  - Engedj már el Doyeon! Nem hallod?! Azt mondtam, engedj el! - ficánkoltam karjai között.
Egyszeriben megfordított magával szembe, és kezeit körém fonva húzott magához. Nem bírtam tovább, könnyek formájában tört ki belőlem a dühroham. Fejemet a fiú mellkasába fúrtam és úgy kezdtem hangosan zokogni. Nem is. Bömbölni. Csak alig pár éve kaptam szülinapomra ajándékba kettejüktől az autómat. Minden vágyam volt egy ilyen kocsi. És a versenyek, a szerelése alatt teljesen a szívemhez nőtt. Erre most egy senki, fittyet hányra mindenre egyszeriben elveszi tőlem. Az elmémbe lopódzó sűrű köd áthatolhatalanná vált, a bensőm sajogni kezdett. Az érzékelésem egyenlő lett a nullával: nem hallottam, nem láttam semmit. Testvérem kelletlenül odadobta neki a kulcsokat, aztán lassan sétálni kezdtünk a fiúk autóihoz. Még egyszer, utoljára rápillantottam arra a féregre, hogy elmémbe véssem arcát. Majd beültem Doyeon mellé és elindultunk. Út közben csak a házakat, és a mellettünk elsuhanó járműveket figyeltem kábultan. Minden életkedvem elszállt a Mazda-mmal együtt...

Chapter 0. - "Prolog"

     Tudod milyen érzés is lehet az, amikor valaki a szülei elnyomásában él? A folytonos parancsolgatások: Csináld ezt, csináld azt. És mindezt okos, engedelmes, jó kislány módjára. Mindeközben a szabadság megváltó ízére vágyni. A saját utadat járni, mindenféle megkötés nélkül...

     Lee Roo is pontosan ilyen életet élt. Gazdag család sarjaként elvárták tőle, hogy egyetlen szó nélkül hajtson végre utasításokat, elsajátítsa az összes illemszabályt és be is tartsa azokat. Szüleinek legfőbb kívánsága az, hogy a nyomdokaikba lépjen egyetlen lánygyermekük.
     Egyedüli mentsvára a bátyja volt - aki szintén megelégelte az örökös megjátszást - és a versenyzés, amit mindig titokban, a "védelmező" szülők háta mögött csinált. Changjae-nak hála a lány kis kora óta bolondul az autókért, és a hangjuktól jóleső hideg fut végig rajta. Az igazi élvezetet az jelentette neki, ha beleülhetett egyetlen szerelmébe, majd mindenkit porig alázhatott az utakon. Imádta, hogy mindenki szeme láttára bizonyíthatta be egy-egy éjszaka, hogy a nők igenis tudnak vezetni. Még hozzá nem is rosszul.
      Ezért hát Roo minden álma, hogy elismert autóversenyző lehessen. Elszántan harcol, és nem fékezheti meg semmi sem, egészen egy végezetesnek ígérkező napig. A kezdeti depresszión túl esve még inkább elhatározza, hogy neki igenis a pályán a helye. Két bajtársával karöltve a leghíresebb pályához mennek, hogy jelentkezhessen oda, azonban mielőtt vágya valóra válna teljesítenie kell egy feladatot. Meg kell küzdenie Dél-Korea egyik legjobb vezetőjével...


     Hogy ebből mi sül ki? Hogy vajon Roo nyer-e és teljesül az álma? Hogy végül rátalál-e a szerelem is? A későbbiekben kiderül, ha velem és Roo-val tartasz....