Chapter 2. "Új kezdet"

Previously of the Highway...:
  - Mit akarsz, Doyeon?
  - Az este lesz egy verseny Seongnam-ban. Muszáj eljönnöd.
----------------------------------------------
  - Benne lennél egy versenyben? Csak te és én. Mit szólsz?
  - Hogy a viharba ne! Mi legyen a tét?
  - Az autók, természetesen!
----------------------------------------------
  - Engedj már el Doyeon! Nem hallod?! Azt mondtam, engedj el!
----------------------------------------------

* * *

     Napokig nem voltam hajlandó senkivel sem beszélni. Lakattal zárkóztam be és a kulcsot messzire dobtam. Nem akartam emberek közelébe menni, ezért mindenkit eltaszítottam magamtól. A tudat, hogy elveszítettem a számomra egyik legértékesebb és legfontosabb dolgot, feldolgozhatatlan volt. Megemészhetetlen. Egyetlen testvérem a barátjával karöltve próbált meg kedveskedni, de kicsit sem tudtak javítani a hangulatomon. A veszteség, ami ért, teljesen lerombolta a lelkivilágomat. Élőhalott... Ezzel a szóval tudnám a legjobban jellemezni magam. Úgy jártam-keltem, mint egy zombi. Alig ettem, alig mozdultam ki a rejtekhelyemről. Az iskolában, órákon a tanárok többször is megszidtak, hogy leheljek már magamba egy kis életet és aktivizáljam magam, de nem ment. A fájdalomtól legszívesebben üvöltöttem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon és a könnycsatornáimból sem tört fel semmi. Egyszerűen nem voltam képes sírni.

* * *

     Körülbelül egy hétig bírta csak tétlenül nézni Changjae, hogy a húga teljesen lelki roncs lett és milyen állapotba került. Folyton azon agyalt, hogyan segíthetne a lánynak. Édességek, ruhák tömkelegével várta mindig, de semelyikkel sem ért el többet egy "köszönöm"-nél. Ám egy nap mégis kipattant valami agyából. Azonnal elújságolta ötletét másik felének, aki elismerően rábólintott, hogy segíteni fog neki. Meglátogattak egy telepet, ahol használt, gazdátlan autók hevertek a szélrózsa minden irányában. Miután lepacsiztak, kettéválva körbenéztek. Egy bő fél-háromnegyed óra múlva megcsörrent Changjae telefonja.
  - Haver, ide kell jönnöd. Azt hiszem megtaláltam a tökéletes autót. - szólalt meg a vonal másik oldalán Doyeon, majd rögtön ki is nyomta.
A fiú sóhajtott egyet és szemét megforgatva hívta vissza a másikat.
  - Értem én. Viszont hol van az az itt?
  - Öhm, bocsi. A harmadik sor vége.

  - Imádom a logikád. - tette le mély hangján nevetve Changjae.
Zsebre vágta a készülékét, majd megindult az említett helyre, ahol Doyeon már ott várta.
  - Ezt nézd. Ezzel verhetetlen lesz Roo. - a lány nevét kimondva, akaratlanul is pír szökött arcára. - Csak... még alakítanunk kell rajta.
  - Lesz dolgunk vele, az fix.
A kocsisor végén egymagában állt egy teljesen magára hagyott Subaru Impreza. A gazdája valószínűleg nem becsülte meg az autóját, mert szinte tökéletes állapotban volt. Azt leszámítva, hogy hiányzott belőle a motor, és az elülső szélvédője is szilánkokra törött.

     A fiúk hívtak egy vontatót és miután lealkudták a Subaru-t a telep tulajdonosával, már pakoltak is össze, hogy elinduljanak a garázsba. Amint lerakták az újonnan beszerzett "csodát", ami még elég ramaty állapotban volt, megnézték alaposabban. Szétszerelték és közben azon gondolkodtak milyen vadonatúj alkatrészek kellenének. Pár nap múlva meg is érkezett a sok doboz, bennük minden egyes megrendelt darabbal. Amíg a kocsit szerelték, addig lányt nem engedték a garázs közelébe. A figyelem elterelés Doyeon feladata volt, amit élvezett is. Lévén, hogy szerette őt és a közelségét is.

* * *

     Felhős napjaimat egy idő után mégis csak fel tudta valami dobni. Hálás voltam neki, amiért sikerült előcsalogatnia a csigaházamból. Amikor csak tudott el jött hozzám, vagyis szinte minden nap, és elmentünk sétálni vagy esetleg kocsikázni. A mai nap is a csöngőszóra keltem fel. Fáradtan lerúgtam magamról a takarómat, és hunyorogva ültem fel. Hangosat sóhajtottam, amikor az éjjeliszekrényemen lévő órára pillantottam. Belebújtam a mamuszomba és lebattyogtam a bejáratihoz. Valakinek nagyon sürgős lehetett, mert szinte már ráült a csengőre. Hatalmasat ásítva nyitottam ki a falapot, mire karok ragadtak meg. Kikerekedett szemekkel bámultam magam elé, amíg az ismeretlen mögöttem sétálva tolt egyenesen a Camaro-ja felé. Az autó mellett megálltunk, én meg szikrákat szórva néztem fel a nálam egy fejjel magasabb fiúra.
  - Mit akarsz hajnali ötkor, Doyeon?
  - Öhm.. valahová elvinni? - ironizált.
  - Ugye nem gondolod komolyan, hogy pizsamában fogok a városban rohangálni?
  - Pedig de. - vigyorgott.
  - Utállak. - jelentettem ki, miközben beültem az anyósülésre.
Bekötöttük az öveinket és már indultunk is. Furcsa mód nem a belvárosba, hanem kifelé igyekeztünk Szöulból. A fáradtságtól már kezdett leragadni a szemem, amikor is egyszeriben lefékeztünk. Felnyitottam pilláimat, és körbe néztem. Ismerős környék. A garázsnál voltunk. Követtem Doyeon-t és kiszálltam, majd mögém lopakodott egy kendővel.
  - Meg ne próbáld, eszedbe se jusson. - szóltam rá, mielőtt rám rakhatta volna.
Szomorúan lebiggyesztette ajkait, majd inkább megfogta a kezem. Pár pillanat múlva elkezdett felhúzódni a szürke garázsajtó és a szemem elé tárult maga a mennyország. Vakító fehér színben pompázott és fekete matrica díszítette az oldalát.

  - Ez... - ámuldoztam.
  - A tiéd. - mosolygott rám a mellettem álló fiú, mire előjött a kocsi mögül Changjae.
  - Egy Subaru? - kérdeztem elképedten, mire a bátyám bólintott. - Hol vannak a kamerák? Bújjatok elő! Nem szeretem a tréfákat... - kapartam az arcomat ide-oda forgolódva.
A két fiú hangosan felnevetett, én meg kétségbeesetten néztem rájuk.
  - Nem vicc. Tényleg a tiéd. - borzolta össze hajamat Changjae.
  - De, de.. miért kapom?
  - Hogy versenyezhess.
  - Micsoda?
  - Jól hallottad. - bólogatott Doyeon. - Azért kapod tőlünk ezt az autót, mert azt szeretnénk, hogy csatlakozz az itteni profi csapathoz.
Szemembe könny szökött. Mindig is az volt a leghőbb álmom, hogy bevegyenek Dél-Korea legjobbjai közé, és velük együtt koptathassam a pályát. Mindkettejüket közre fogtam és magamhoz szorítottam őket.
  - Köszönöm... - szipogtam Doyeon atlétájába. - Ígérem, nem okozok csalódást.

     Egy hét múlva már készen álltam a nagy megmérettetésre. Korán reggel beültünk a kocsijainkba és száguldottunk is a Szöultól jó pár mérföldre lévő versenypályáig, ami az ország másik felében terült el. Mikor megérkeztünk lélegzetvisszafojtva pillantottam végig a pályán. Hajtű éles kanyarok, rengeteg előzési lehetőség, megszámlálhatatlan nyerési és vesztési esély. Kész labirintus egy kezdő számára. A jártasaknak valódi paradicsom.
Pár méterre tőlünk hangokat hallottunk meg. Odafordultam és két hangosan nevető fiút pillantottam meg. Mikor megláttak minket és a kocsikat, egy pillanatra mintha meglepődtek volna, de utána rögtön gunyoros mosoly szökött arcukra.
  - Mit akar itt három utcai huligán?
  - Versenyezni! - mondtam magabiztosan, mire a barna hajú szó szerint a képembe röhögött.
  - Elég lesz Tey. - szólt rá a másik.
Fekete hajába rakoncátlanul kapott bele a szél, és kócosan lógott egy-egy tincs az arcába. Vékony szemei szinte mosolyogtak. Arcvonásai sokkal kedvesebbek voltak, mint társáé.
  - Nem volt elég, hogy elnyertem a kocsidat? - nevetett tovább, lerántva fejéről sapkáját.
Az állam majd hogy nem a betonon koppant. Elmémet elöntötte a düh. Már készültem volna, hogy neki ugrok, azonban egy hang kizökkentett.
  - Mondom elég! - szólt rá erélyesebben a fekete hajú, majd felém fordult. - Hyunjin vagyok, de hívj csak Jin-nek. Az idióta haverom neve Tey. Titeket hogy hívnak? - érdeklődött.
Mindannyian bemutatkoztunk, majd Jin szólt, hogy kövessük. Szótlanul tettük meg az utat egészen az igazgató irodájáig. Mélyen meghajolva köszöntöttük, aztán belemerültünk a részletekbe. Pár perc beszélgetés után végig nézett rajtunk Han igazgató.
  - És mind a hárman versenyeznétek?
  - Csak én. - jelentettem ki.
  - Nos.. ebben az esetben ahhoz, hogy felmérjük a képességeidet, mérkőzz meg a legjobb emberünkkel. Ha nyersz, előtted a lehetőség. Viszont, ha vesztesz, a bokszba kerülsz.
  - Értettem. - biccentettem.

    Elmentem a kocsiért, és a pályára hajtottam vele. Minél előbb le akartam tudni a megmérkőzést. Már a számban éreztem a győzelem ízét. Türelmetlen voltam, még azt sem engedtem meg Changjae-nak, hogy átnézze az autót. Ujjaimat a kormányra fontam, és vártam, hogy befusson mellettem az ellenfelem. Magamban eldöntöttem, hogy soha sem fogom feladni. Ha belepusztulok is, de én leszek a legjobb. A verhetetlen, akinek soha többet nem veszik el a bajtársát. Soha.
Nem kellett sok idő hozzá, megállt mellettem egy matt fekete Mustang. A tüdőmben rekedt a levegő, amikor meglepődve tapasztaltam... Jin ül a másik kocsi volánjánál.